Ismeretlen 2 ...

Na szijasztok!

Meghoztam a következő részét ennek az " ismeretlen " című TH-s történetnek :))
Higgyétek el érdemes elolvasni :)

Bild 03. 14-es száma.:

"Egy Hamburgból induló Boeing 776-osnak Rio de Janerio-ban leszállást követően, a kifutópályán valószínűleg egy meghibásodásból adódóan leszakadt az egyik hajtóműje, ezáltal tűz üthetett ki a fedélzetén, s a Bild tudomása szerint túlélők nem maradtak. 115 áldozat, utasok és a fedélzeti személyzet együtt. Hatalmas veszteség hazánknak.
A járaton utazott Hans Müller(45) - Németország egyik legbefolyásosabb üzletembere – lánya, Roxana Müller(17), aki szintén életét vesztette. Roxana feltörekvő tehetség volt a fotómodell szakmában, s éppen egy fotózás kedvéért szállt a végzetébe repítő gépre. Roxyt még a nagy sikerű hazai srácok, a Tokio Hotel közeli barátjaként is ismerték. A fiúk is értetlenül állnak a történtek előtt.
Szeretnénk minden érintett családnak részvétet nyilvánítani.
Roxana Müller született 1990. 02. 20-án, életét vesztette 2007. 03. 13-án. R.I.P."

Könnybe lábadt szemekkel remegő kezébe fogta a pletyka lapot, mely hírét adta Roxy halálának. A lapot, melyben közeli barátként írták le őket, hiszen a nagy közönség mit sem tudott kapcsolatukról. Arról, melynek ily tragikus módon véget kellett érnie, mielőtt még szétkürtölhette volna, igen Ő az a lány, Roxy, aki megdobogtatja a szívét már réges-régóta, Ő az a szépség, aki Őt, Tomot szereti feltétel nélkül teljes valójában-egészében.
A dohányzó asztalra dobva a szennylapot, felrohant a szobájának sötét rejtekébe. Az ágyán hátát nekivetve a falnak, egy közös fényképet szorongatott kezei közt, s elmélyülten tanulmányozta a lány arcának minden egyes vonalát. Megállíthatatlanul folytak patakokban a könnyei. Nem vette a fáradtságot, hogy letörölje, megállítsa fájdalmának ily látványos bizonyítékát. Előzőnap, mikor Roxy édesanyja, Linda és Hans közölték Vele a borzalmas hírt, olyannyira letaglózta, sokkolta a dolog, hogy képtelen volt sírni, egyáltalán megszólalni, reagálni bármit is, talán még pislogni sem tudott. Csak meredt maga elé, és képtelen volt felfogni a hallottakat. Éjjel se aludt, csak feküdt s bámult egy képet Roxyról. Bill és a többiek tisztában voltak azzal, hogy Tomnak most magányra van szüksége, ezért egyedül hagyták a stúdiólakásban.
A Tokio Hotel legalább félévig visszavonult.
***
It has not been the end yet!

2007. 03. 13. késő délután.

A körülöttem lévő véget nem érő sötétség szürkülni kezdett, jobb lábamban fájdalmat éreztem, arcom égni kezdett. Ahogy jött a világosság, a kín egyre csak nőtt, szakadozva vettem a levegőt. Próbáltam segítséget kérni, hogy enyhítsék a fájdalmam, de egy hang se jött ki a torkomon. Fel szerettem volna állni, viszont csupán a karomat sikerült megmozdítanom. Neki ütközött valamilyen fémes tárgynak, amit megszorítottam, ahogy erőmtől tellett. Kellemes hűs volt. Megkíséreltem kinyitni szemeimet, melyet a fájdalom leküzdése érdekében összeszorítottam. Egy leplen át szűrődött át egy lámpa fénye. A fájdalomtól, és a hírtelen jött fényességtől csak hunyorogni tudtam, de tisztában voltam azzal, hogy le vagyok terítve. Hírtelen azt sem tudtam mit tegyek, csak számon át kapkodtam a levegőt. Olyan gyenge volt a lélegzésem, hogy az anyag meg se mozdult. Zsibbadt kezemet elemeltem magam mellől, majd az erőtlenül hullott le az asztal mellé, s koppant neki.
Léptek zaja hallatszott, majd egy árnyék vetült rám. Küzdenem kellett, hogy nyitva tudjam tartani a lecsukódni készülő szememet. Két kéz megfogta az anyag szélét a fejem fölött és lassan lehúzta a fejemről, egészen a mellkasomig. Párat pislogtam, hogy a vakító fény ne bántsa a szememet, majd kirajzolódott egy őszes hajú, ráncos férfi köpenyben, maszkkal az arcán. Szemüvegét feltolta az orrán, és finoman megérintette a lógó kezemet, pontosabban visszahelyezte mellém. Szűnni nem akaró fájdalmamtól hörgő hangot adtam ki, mire hátrébb ugrott mindkét kezét a szívére helyezve. Nyöszörögve fordítottam fejemet irányába, s erőtlenül ismételgettem: fáj.
A férfi fölém hajolt, s egy kis lámpával belevilágított szemeimbe, majd ismeretlen nyelven kezdett el beszélni. Úgy hiszem portugál lehetett. Sajnálatos módón a portugál tudásom az Oi!-ban kimerült, ami annyit tesz, szia. Töretlenül beszélt hozzám, én meg csak feküdtem félholtan és a halálomat kívántam, amikor még két ember száguldott be a helyiségbe. Egymás szavába vágva kérdezgették az idős bácsit. Bár nem vagyok benne biztos, csak a hanglejtésből erre következtettem. Egy fiatalabb köpenyes közelhajolt hozzám, s angolul kérdezett.
- Hall engem? – Válaszul csak aprót bólintottam, mert az arcom bal oldala iszonyatosan fájt. Visszafordult két kollegájához és hangosan közölt velük valamit, mire mindannyian rám néztek.
- Hol vagyok? – Suttogtam, s az előbbi pasi ismét lehajolt hozzám. – Hol vagyok? – Ismételtem.
- A patológián. – Válaszolta. Szemeim előző gyengeségeit meghazudtolva pattantak ki és meredtek a jó képű patológusra (?!). Ez az apró, hirtelen mozdulat sem kellett volna, mert másodpercekkel később nyilallni kezdett a halántékom baloldalt, mire fel is szisszentem. Meglepően csendesen szenvedtem, habár fejemben az, hogy „inkább halnék meg” percenként felötlött.
Válla fölött szólt valamit portugálul a másik kettőnek, azok meg kisiettek az ajtón, s az itt maradt férfi nyugtató szavakat súgott a fülembe. Ahányszor elmondta, hogy mindjárt felvisznek a kórházi szintre, s majd ott adnak fájdalom csillapítót, mindannyiszor hörögtem.
- Bírja ki! Nem soká enyhülni fog a fájdalom. Ígérem! – Kezdte újra. Már elmondta a nevét is, de ahogy elhagyta az utolsó hang is az ajkait, rögtön ki ment a fejemből, pedig esküszöm igyekeztem nem a sérüléseimre koncentrálni. Próbált beszédre bírni, legalább a nevemet áruljam el, de csak egy nyöszörgésre tellett tőlem.
Az előző két férfi, plusz három másik rontott be hozzánk egy gurulós ággyal, melyet a boncasztal mellé állítottak. Igyekeztek minél óvatosabban hozzám érni, s úgy áthelyezni. Egyik a jobb lábamat fogta meg, mikor az ősz hajú rászólt, de későn, mert éles fájdalom hasított belém, mitől erőtlen sikolyt hallattam. Most már még óvatosabban helyeztek a puha ágyra, és sietősen toltak kifelé. Még eszméletemnél voltam, amikor orvosok vettek körül, de aztán elájultam fájdalmamban