Hoztam nektek egy kis finomságot :)
Úgy gondolom .. legalább is szerintem ... ezt a történetet nem nagyon ismerheti senki, mivel kb. 2-3 éve íródhatott. Egy nagyon tehetséges lány írta. Szintén TH-s :DD ...
Lényeg a lényeg, hogy befejezetlen. A lány még egy darabig írta, aztán hirtelen eltűnt. Azóta semmit nem hallottam a lányról sajnos :S és a blogot is törölte .. csak azért van meg nekem mert akkoriban elmentettem :)
Na de nem dumálok .. olvassátok :D
Ui.: apródonként hozom a meglévő részeket.
2007. 03. 13. Hamburgi repülőtér.
- A Rio de Janeiro-i járat utasai a 8-as kapunál megkezdhetik a beszállást! – Szólott a hangosbemondó, s felemeltem a fejem Tom válláról. Fáradtan rámosolyogtam, majd felemelkedtem a kényelmetlen székről. Ha már az embernek olykor-olykor több órát kell várnia a gépére igazán lehetnének kényelmesebbek is ezek a vackok, mikre rá vagyunk kényszerülve. Igaz nekem egy harminc percet kellett, de már ennyitől elnyomtam a hátam.
- Na, gyere Hercegnő! – Mosolyogva nyújtotta felém kezeit, mire én rögtön összefontam ujjaimat az övéivel. Lassú léptekkel indultunk el, s ahogy közeledtünk a kapuhoz egyre szorosabban fogtuk a másik kezét és szinte egymáshoz simultunk. Szerencsére egy őrült rajongó se ismerte fel a kapucnis, napszemüveg mögé bújt Tomomat - habár nem messze tőlünk ott állt Saki, a biztonság kedvéért -, így nyugodtan élvezhettük a megmaradt perceinket.
Odaérve elém lépett, én levettem róla a napszemüvegét, hogy bele tudjak nézni gyönyörű barna szemeibe, ő lehajolt és finoman megcsókolt.
- Egy hét... Iszonyatosan hiányozni fogsz. – Suttogta ajkaimba, én meg vállaiba kapaszkodva próbáltam talpon maradni szédítő csókjától.
- Nem tudom, hogy fogom kibírni. – Kaptam ajkai után, majd a hangosbemondó újbóli recsegése szakított el tőle. – Szeretlek! Mindennél jobban. – Súgtam halkan fülébe.
- Nagyon szeretlek, Roxy! – Csupán érintette szám, nem csókolt, hanem egy puszit adott rá.
Stacy, a stylistom és Paul, a menedzserem karomnál fogva ráncigáltak el Szerelmemtől, aki szomorúan mosolygott irányomba.
- Hiányozni fogsz! – Tátogtam jól artikulálva, hogy megértse, mire a válasza egy hangtalan „ Te is!” volt. Kissé lehangoltan fészkeltem magam kényelembe az első osztályon. Amint megkezdtük a felszállást rögtön bedugtam a fülesem, s kész voltam egészen Brazíliáig kizárni mindent és mindenkit. Így is lett. Több órán keresztül ültem egy helyben zenével a fülemben, míg nem nagy robajra lettem figyelmes. Már megkezdtük a leszállást, de ültem már repülőn és az nem ilyen zajt szokott csapni. Ez olyan volt, mintha leszakadt volna valami. Egy hatalmas valami. A csattanás után másodpercekkel emelkedni kezdett a hőmérséklet, a sikoltozó emberek számával együtt. Ész nélkül kezdtem ráncigálni az övem, amint tudatosult bennem, hogy a gép gyulladt ki, s szakadoznak darabjai. A stewardessek próbálták nyugtatni az utasokat, megkérték őket, azaz minket, hogy a légző maszkot, ami előttünk himbálózott vegyük fel és őrizzük meg a nyugalmunkat. Mondani könnyű! Egyébként is látszott rajtuk, hogy legszívesebben hajukat tépve, sikoltozva rohangálnának fel-alá, ha tehetnék. Egy újabb fémes reccsenés után ők is felhagytak fene nagy higgadtságukkal, s az egyik a pilóta fülkében ordítozott, egy másik hátra ment, de menetközben a „Miatyánkat” sikerült leolvasnom sírásra álló ajkairól, egy harmadik a légi utaskísérőknek elkülönített rész falának tövébe ült le és rágta a körmeit. Bizalomgerjesztő látvány. Én oxigén maszkkal a fejemen ültem és figyeltem a pánikoló embereket. Tehettem volna én is ugyan azt, de ahogy láttam nem értek el vele sok mindent. A kigyulladt gépünk a kifutópályán gurult, elhagyva az egyik hajtóművet, s egyre több darabját. Az egész rázkódott, az utasok még jobban megvadultak, s segítségért kiáltoztak, mind hiába. Messze felhangzott a tűzoltóautó hangja, ha csak egy pillanatra is, de tudtam, hogy érkezik a segítség.
Paul a karomba kapaszkodott, figyelmemet a belül feltörő lángokra terelve. Velőt rázó sikolyok hallatszottak, ahogy elérte a menekülni nem tudó embereket. A szemem láttára elevenen égnek el, úgy ahogy én is fogok. Egyre jobban fel-felcsaptak a lángok közelebb érve hozzám. Belsőmben a pánik uralkodott, szaporábban vettem a levegőt. Felugrottam helyemről Stacy sikítását hallva, s másztam át az előttem lévő üléseken. Nehézkes volt, tekintve, hogy ültek ott, de igyekeztem úgy, hogy ne tapossak rájuk. Sikerült eljutnom a legtávolabbi helyre a lángnyaláboktól, de attól rettegtem, mikor robban fel valami mögöttem is. Példámat követve emberek tucatjai álltak fel helyükről, ám egy hatalmas robbanás véget vetett mindennek. Éreztem, hogy a fejem koppan az egyik ülés karfáján, hallottam elhaló sikolyokat és távoli szirénákat, de aztán elsötétült minden. Nem éreztem a meleg vért, ami a fejemből szivárgott, az égető lángokat, melyek testemet mardosták. Semmit. Ott voltam a fájdalommentes sötétségben.
- A Rio de Janeiro-i járat utasai a 8-as kapunál megkezdhetik a beszállást! – Szólott a hangosbemondó, s felemeltem a fejem Tom válláról. Fáradtan rámosolyogtam, majd felemelkedtem a kényelmetlen székről. Ha már az embernek olykor-olykor több órát kell várnia a gépére igazán lehetnének kényelmesebbek is ezek a vackok, mikre rá vagyunk kényszerülve. Igaz nekem egy harminc percet kellett, de már ennyitől elnyomtam a hátam.
- Na, gyere Hercegnő! – Mosolyogva nyújtotta felém kezeit, mire én rögtön összefontam ujjaimat az övéivel. Lassú léptekkel indultunk el, s ahogy közeledtünk a kapuhoz egyre szorosabban fogtuk a másik kezét és szinte egymáshoz simultunk. Szerencsére egy őrült rajongó se ismerte fel a kapucnis, napszemüveg mögé bújt Tomomat - habár nem messze tőlünk ott állt Saki, a biztonság kedvéért -, így nyugodtan élvezhettük a megmaradt perceinket.
Odaérve elém lépett, én levettem róla a napszemüvegét, hogy bele tudjak nézni gyönyörű barna szemeibe, ő lehajolt és finoman megcsókolt.
- Egy hét... Iszonyatosan hiányozni fogsz. – Suttogta ajkaimba, én meg vállaiba kapaszkodva próbáltam talpon maradni szédítő csókjától.
- Nem tudom, hogy fogom kibírni. – Kaptam ajkai után, majd a hangosbemondó újbóli recsegése szakított el tőle. – Szeretlek! Mindennél jobban. – Súgtam halkan fülébe.
- Nagyon szeretlek, Roxy! – Csupán érintette szám, nem csókolt, hanem egy puszit adott rá.
Stacy, a stylistom és Paul, a menedzserem karomnál fogva ráncigáltak el Szerelmemtől, aki szomorúan mosolygott irányomba.
- Hiányozni fogsz! – Tátogtam jól artikulálva, hogy megértse, mire a válasza egy hangtalan „ Te is!” volt. Kissé lehangoltan fészkeltem magam kényelembe az első osztályon. Amint megkezdtük a felszállást rögtön bedugtam a fülesem, s kész voltam egészen Brazíliáig kizárni mindent és mindenkit. Így is lett. Több órán keresztül ültem egy helyben zenével a fülemben, míg nem nagy robajra lettem figyelmes. Már megkezdtük a leszállást, de ültem már repülőn és az nem ilyen zajt szokott csapni. Ez olyan volt, mintha leszakadt volna valami. Egy hatalmas valami. A csattanás után másodpercekkel emelkedni kezdett a hőmérséklet, a sikoltozó emberek számával együtt. Ész nélkül kezdtem ráncigálni az övem, amint tudatosult bennem, hogy a gép gyulladt ki, s szakadoznak darabjai. A stewardessek próbálták nyugtatni az utasokat, megkérték őket, azaz minket, hogy a légző maszkot, ami előttünk himbálózott vegyük fel és őrizzük meg a nyugalmunkat. Mondani könnyű! Egyébként is látszott rajtuk, hogy legszívesebben hajukat tépve, sikoltozva rohangálnának fel-alá, ha tehetnék. Egy újabb fémes reccsenés után ők is felhagytak fene nagy higgadtságukkal, s az egyik a pilóta fülkében ordítozott, egy másik hátra ment, de menetközben a „Miatyánkat” sikerült leolvasnom sírásra álló ajkairól, egy harmadik a légi utaskísérőknek elkülönített rész falának tövébe ült le és rágta a körmeit. Bizalomgerjesztő látvány. Én oxigén maszkkal a fejemen ültem és figyeltem a pánikoló embereket. Tehettem volna én is ugyan azt, de ahogy láttam nem értek el vele sok mindent. A kigyulladt gépünk a kifutópályán gurult, elhagyva az egyik hajtóművet, s egyre több darabját. Az egész rázkódott, az utasok még jobban megvadultak, s segítségért kiáltoztak, mind hiába. Messze felhangzott a tűzoltóautó hangja, ha csak egy pillanatra is, de tudtam, hogy érkezik a segítség.
Paul a karomba kapaszkodott, figyelmemet a belül feltörő lángokra terelve. Velőt rázó sikolyok hallatszottak, ahogy elérte a menekülni nem tudó embereket. A szemem láttára elevenen égnek el, úgy ahogy én is fogok. Egyre jobban fel-felcsaptak a lángok közelebb érve hozzám. Belsőmben a pánik uralkodott, szaporábban vettem a levegőt. Felugrottam helyemről Stacy sikítását hallva, s másztam át az előttem lévő üléseken. Nehézkes volt, tekintve, hogy ültek ott, de igyekeztem úgy, hogy ne tapossak rájuk. Sikerült eljutnom a legtávolabbi helyre a lángnyaláboktól, de attól rettegtem, mikor robban fel valami mögöttem is. Példámat követve emberek tucatjai álltak fel helyükről, ám egy hatalmas robbanás véget vetett mindennek. Éreztem, hogy a fejem koppan az egyik ülés karfáján, hallottam elhaló sikolyokat és távoli szirénákat, de aztán elsötétült minden. Nem éreztem a meleg vért, ami a fejemből szivárgott, az égető lángokat, melyek testemet mardosták. Semmit. Ott voltam a fájdalommentes sötétségben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése